2017.06.05.

Ötvenhat éves korában meghalt Korognai Károly színész-rendező, a Szegedi Nemzeti Színház és a Szegedi Szabadtéri Játékok egykori igazgatója – „tragikus hirtelenséggel” hunyt el.

Ismerjük ezt a szóösszetételt. Tudjuk mit jelent és mi van mögötte. De vajon kellően ismertük-e a Karika becenévre hallgató színészt, rendezőt, direktort? Nem tudom. Pedig ott voltam az esküvőjén, húztam darabját, dramaturgként kotnyeleskedtem bele a Virágot Algernonnak átiratába (Vígszínház), láttam-tapasztaltam a cselekvőkészségét, amikor egy Budai Parkszínpad-i színészzenekar koncertről taxival vitt minket a zuglói pályaudvarra, ahol egy perccel lecsúsztuk az utolsó vonatot, majd vissza a Nyugati-ba, ahol megvárták velünk a postavonat indulását. Láttam Fehérváron, nyaraltam vele Agárdon. Vittem neki darabátírást, most már magával vitte. Egyszerre kaptunk 2001-ben díjat.

A magánélete ködös volt előttem. Utoljára elődje, Nikolényi István temetésén találkoztunk. Furcsa volt. Szeretetigényes. Magányosan csapongó. Beszélt, de talán maga sem tudta miért és miről. Pedig csak a ravataltól vonultunk a sírig.

Nem egészen 2 hónapja hívott fel a semmiből, hogy beszélgessünk, találkozzunk. Húsvét jött, mondtam – szinte rutinból –, majd utána.

Nincs utána. És nem lesz utána.

Június negyedikén megelégelte, befejezte, eldobta, vagy, ahogy volt felesége fogalmazott fb-posztjában: döntött…

Június 4-e Trianon. Június 4-e Latinovits Zoltán öngyilkosságának napja.

Nincsenek véletlenek.

„Korognai Károly 1987-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Marton László osztályában, majd a Vígszínházba szerződött. 1991–1998 között szabadfoglalkozású színész volt, 1999-től 2003-ig igazgatóként irányította a Szegedi Nemzeti Színházat és a Szegedi Szabadtéri Játékokat. Ezt követően Veszprémbe, Kassára, majd Miskolcra szerződött” – fogalmaz a halottakról szóló kíméletlen egyszerűséggel az MTI.

Az utóbbi években a Zsombói Szabadtéri Színpad programjain dolgozott. Egy ősbemutatóra készült, a Lúdas Matyiból írt musicalt. Július 7-re tervezték a darab ősbemutatóját.

Ha lesz, megnézem.

Ég Veled, Karika! Ezt most jól elverted rajtunk. Háromszor? Ki tudja.

2017.03.09.

Meghalt az utolsó természettudományos területen Nobel-díjat szerzett tudósunk.

Az igazán nagy ember szerény, mégis határozott, az ígéreteit mindig betartja. Kitartóan képes egy ügyért dolgozni, észreveszi azt, ami mellett mások elmennek. Nem féltékeny természetű, segíti a kezdőket. Elméleti kutatásait azonnal megpróbálja a gyakorlatba átültetni. Alapos, nem ismer fáradságot, ha kell, éjszakákon át tűnődik egy megoldásra váró problémán.

Mindezt több mint hatvan éven át folyamatosan műveli. A sikereit nem tekinti végállomásnak, szinte azonnal képes új kutatásba kezdeni. Tudóshoz méltóan egyszerűen fogalmaz, mondanivalója mégis érzelmekkel telített. Több mint fél évszázada külföldön él, mégis választékosan fogalmaz magyarul.

Sajnos a jelen idejű fogalmazás ma már nem lehetséges, hiszen életének kilencvenedik évében Beverly Hillsben elhunyt Oláh György professzor. A Svéd Tudományos Akadémia a „a karbokation-kémiához való hozzájárulásért” 1994-ben kémiai Nobel-díjjal ismerte el tudományos munkásságát.  

 Egy 2003-ban készült interjúban e sorok írójának ezt mondta:

„Nekem sosem volt heurékapillanatom. De Szent-Györgyi Albertet idézném. Egyszer azt írta, hogy a felfedezés látni, amit már talán sokan láttak, észrevenni, amit senki nem gondolt. Azt hiszem, azt is mondta, ez olyan, mint amikor valaki megy a hegyen, és amikor elmegy egy piszkos kő mellett, rá sem néz. Néhány év múlva ugyanoda felmászik egy másik ember, aki képzett geológus, meglátja a piszkos követ, és rájön, hogy a piszok alatt egy gyönyörű drágakő van. Tulajdonképpen a felfedezés nem maga a megfigyelés vagy a kísérlet, hanem annak a felismerése, hogy ez mit jelenthet”.


Oláh György é
szrevette, amit mások nem láttak meg, felfedezte, amit mások képtelenek voltak felfedezni. Ki gondolta volna, hogy az ő kémiai munkássága képes lesz megdönteni a szén négyvegyértékűségének dogmáját, új utakat nyitva ezzel a szénhidrogének kutatása előtt? Ezek egyik legnagyobb eredménye az ólommentes benzin előállítása volt.

Erről azonban nem úgy fogalmazott, mintha a saját kutatási eredménye volna. Arra a kérdésre, hogy érez-e különbséget az alapkutatások és a haszonnal járó kutatási formák között, a következő választ adta: „Sosem különböztettem meg az alapkutatást az alkalmazástól. Az hajt, hogy valami újat találjak, s ha ez sikerül, rögtön felteszem a kérdést: lehet-e használni valami praktikus célra”?

Ez akkor is eszébe jutott, amikor az ólommentes benzin előállításához vezető alapkutatásokat végezte? ­– szólt a következő kérdés.

„Soha nem terjedt ki az érdeklődésem az ólommentes benzinre, mint olyanra, de újfajta kémiát alkottam. Ez oda vezetett, hogy találtunk olyan módszereket, amelyekkel a benzint is át lehetett alakítani az addiginál sokkal egyszerűbben és hatásosabban magas oktánszámúvá”.
Oláh György tehát szerényen úgy vélte, és ki is mondta, hogy azért kellett kivonni az ólmot a benzinből, mert: a kipufogócsövekbe berakott katalizátorokat az ólom gyorsan tönkreteszi. Kellett találni egy olyan módszert, amely által a benzin még jó, és a kocsi jól megy, de ne legyen benne a katalizátor mérgező. Az általam alkalmazott kémia tulajdonképpen csak véletlenül lett alkalmazható erre a területre”

A professzor már több mint tíz éve a vezetésével kifejlesztett direkt metanolos tüzelőanyag-cella tökéletesítésén dolgozott. A találmány a hagyományos energiahordozók (nyersolaj, kőszén, földgáz) előteremtési költségeinek és a globális felmelegedésnek a növekvő problémáját oldhatja meg.

Sok fiatal magyar kutató dolgozott kaliforniai kutatóintézetében. Vélhetően ők majd folytatják az Oláh György által elkezdett tudományos munkákat. Erre minden lehetőséget megkaptak az utóbbi idők egyik legnagyobb magyar géniuszától.      

 

Oláh György 1927. május 22-én született Budapesten. Középiskolai tanulmányait a budapesti Piarista Gimnáziumban végezte.  Utána a Budapesti Műszaki Egyetemen kémiát tanult,ott is doktorált 1949-ben. A rákövetkező néhány évben a BME-n tanított. Fő érdeklődési területe a szerves kémia lett. Az 50-es években jelentek meg elsőtudományos értekezései, amelyek azonnal nemzetközi érdeklődést váltottak ki. 1954–1956 között a szerves kémia tanszék vezetője, emellett a Magyar Tudományos Akadémia Központi Kémiai Kutatóintézetének társigazgatója volt. Az 1956-os forradalom után családjával együtt elhagyta Magyarországot. Előbb Londonban éltek, majd a család Kanadába költözött. Itt Oláh a Dow Chemicalnél dolgozott 1964–1965 között. 1965-ben az Amerikai Egyesült Államokban, Clevelandben kapott munkát, a Case Western Reserve Universityn. 1971-től amerikai állampolgár lett. 1977 óta Kalifornia államban élt, ahol a Dél-kaliforniai Egyetemen (USC) tanított. Még abban az évben kinevezték az egyetem Szénhidrogénkutató Intézetének tudományos igazgatójává. 1991 óta a Los Angeles-i Loker Szénhidrogénkutató Intézet (Loker Hydrocarbon Research Institute) igazgatója volt. A Magyar Tudományos Akadémia 1990-ben tiszteleti tagjává választotta. 1994-ben kémiai Nobel-díjat kapott a karbokationok kutatásáért. 2010-től az Emberi Méltóság Tanácsának tiszteletbeli elnöke volt. 2011-ben Széchenyi-nagydíjjal tüntették ki világszerte számon tartott és nagyra becsült kémiai kutatásaiért és eredményeiért, azoknak ma már klasszikusnak számító tanulmányokban és könyvekben való közzétételéért, a kémiai tudományok fejlesztése, eredményessége, a kutatási eredmények gyakorlati hasznosítása érdekében végzett tudományos munkásságáért, valamint az új tudósnemzedékek számára példaképül szolgáló életpályájáért.

2017.01.22.

Otthonában, szűk családja körében vasárnap reggel 85. életévében elhunyt Torgyán József, a Független Kisgazdapárt (FKGP) volt elnöke, korábbi földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter - közölte a család vasárnap az MTI-vel.

Fotó: MTI

Torgyán József 1932. november 16-án született a Szatmár, Bereg és Ugocsa vármegyei Mátészalkán. Középiskolába a budapesti Könyves Kálmán Gimnáziumba, valamint a Wágner Manó Gimnázium és Zenei Gimnáziumba járt, 1946-1950 között, ezzel párhuzamosan elvégezte a Zeneművészeti Főiskola hegedű főtanszakát.

Egyetemi tanulmányait a budapesti jogi karon 1955-ben fejezte be kitüntetéses diplomával. Ezt követően ügyvédjelölt lett, 1957. március és július között a Fővárosi Bíróságon volt fogalmazó, majd 1958-ban bejegyezték ügyvédnek. 1990 júliusáig praktizált.

Az 1956-os forradalom idején belépett a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Pártba (FKGP), annak 1988-as újjászerveződésekor ismét bekapcsolódott a pártmunkába. 1989-1990-ben a párt főügyészeként, 1990 júniusától 1991 júniusáig mint a kisgazdapárt budapesti szervezetének elnöke tevékenykedett. 1991 áprilisától 1991. június 29-ig a párt társelnöke volt, majd 2002. november 10-ig az FKGP elnöki tisztét töltötte be.

Az Országgyűlésnek 1990-től 2002-ig volt tagja. 1990-től csaknem egy évig, majd 1994 és 1998 között az FKGP frakcióvezetője volt, 1990 és 1998 között több parlamenti bizottság munkájában vett részt. 1998. július 8-tól - a választások nyomán létrejött, Orbán Viktor vezette Fidesz-FKGP-MDF koalíciós kormányban - a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszteri posztot töltötte be, e tisztségéről 2001. február 8-án lemondott. Az FKGP 1992 februárjában kilépett a kormánykoalícióból. 1998. szeptember 8-tól 2001-ig a Ferencvárosi Torna Club elnöke is volt. 2007-ben Megújuló Magyarország néven pártot alapított, amely egy évig működött.

2000 áprilisában az FKGP országos nagygyűlése köztársasági elnöknek jelölte, de ő ezt nem vállalta el. Felesége, Torgyánné Cseh Mária Pécsett operettprimadonna, 1994 és 2002 között országgyűlési képviselő volt.

2017.01.16.

Olofsson Károly, szerzetesi nevén Olofsson Placid 1916. december 23-án született Rákosszentmihályon. 

Édesapja, Olofsson Gusztáv középiskolai tanár volt Budapesten, édesanyja, Reihardt Jusztina tolnai sváb családból származott. Kisgyermekkorát Rákosszentmihályon töltötte, 1926-ban költöztek be a fővárosba. Az elemi iskola négy évének elvégzése után a nyolcosztályos budapesti Szent Benedek Bencés Gimnáziumba iratta be édesapja, ahol külön engedéllyel tizenhat és fél évesen érettségizett. Osztályfőnöke a neves bencés szerzetes, Szunyogh Xavér Ferenc volt. Középiskolás korában nagy hatást gyakorolt rá a tanintézmény és a cserkészet szellemisége. 1931-től részt vett az 1933-ban Gödöllőn rendezett világdzsembori előkészítésében. 

Miután leérettségizett, 1933-ban belépett a Szent Benedek-rendbe. Pannonhalmán teológiát, a müncheni Lajos Miksa Egyetemen német nyelvet tanult 1935-től. Ezt követően Magyarországon magyar–német–bölcselet szakos tanári oklevelet és doktorátust szerzett 1939-ben. Ugyanezen évben szentelték pappá.

Egy évig káplánként működött Győrszentivánban, innen hívták be mint tartalékos főhadnagyot tábori lelkészi szolgálatra. 1941-től tizenegy hónapig szolgált a komáromi hadikórházban. Mivel beszédeiben a közkatonákat védte egyes tisztek megengedhetetlen viselkedésével szemben, 1942-ben lefokozták és leszerelték. Ezt követően a rend soproni, majd pápai gimnáziumában tanított.

1945 augusztusában rendi elöljárói abba a budapesti gimnáziumba helyezték át, ahol korábban ő is tanult, és ezzel egyidőben a Slachta Margit-féle Szociális Testvérek Társasága egyházi tanácsadójának nevezték ki. Mivel részt vett az akkori választási küzdelmekben, a baloldali újságok sajtóhadjáratot indítottak ellene. A főapát ezért áthelyezte Pannonhalmára, remélve, hogy így kevesebb figyelem irányul rá. Itt tartóztatták le 1946. június 5-én.

Néhány hétig az Államvédelmi Hatóság emberei hallgatták ki és próbáltak vallomást kicsikarni belőle egy nagyszabású koncepciós per megindításához, majd szovjet kihallgatók kezére adták. A szovjet katonai bíróság koholt vádak (terrorcselekmény) alapján a Szovjetunió munkatáboraiban letöltendő tíz évig tartó szabadságvesztésre ítélte, a Gulágra internálták (1946). Hamarosan itt is megtalálta életcélját:

Én nem diákokat fogok tanítani, ahogy elterveztem. Nekem az lesz a dolgom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Ez volt a hivatásom a lágerben tíz évig. Ezért voltam én a legboldogabb ember az egész Szovjetunióban, mert rám talált az életfeladatom.

1955 novemberében térhetett haza Magyarországra. Szabadulását követően nem kapott működési engedélyt sem papként, sem pedig tanárként. Kezdetben fizikai munkás volt egy pesterzsébeti ládagyárban, majd tizenkét évig az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézetben (ORFI) dolgozott betegszállítóként, később mosodai munkásként, végül mosodavezetőként. 1969-től a Korányi-szanatórium mosodájának vezetésével bízták meg, innen ment nyugdíjba 1977-ben.

Papi hivatását sokáig csak titokban gyakorolhatta. A hetvenes évek közepétől kisegítő lelkészként működött a Budai Ciszterci Szent Imre Plébánián.

2014-ben platinamiséjét ünnepelhette a pannonhalmi Szent Márton-bazilikában.

2016. október 23-án átvette a Magyar Becsület Rend kitüntetést.

Placid atya kérésére 2016. december 18-án, szeretett plébánia közössége szervezésében, a budai ciszterci Szent Imre-templomban hálaadó szentmisét mutattak be élete száz éve kegyelmeiért.

2016.11.06.

Hosszan tartó betegség után, 64 évesen hunyt el vasárnap délután Kocsis Zoltán zongoraművész, karmester és zeneszerző.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar közölte a hírt, miszerint:  "A Nemzeti Filharmonikusok mély gyásszal tudatják, hogy Kocsis Zoltán hosszú, méltósággal viselt betegsége után ma délután meghalt. A halála utáni űr felmérhetetlen."

Kocsis Zoltán már régóta küzdött betegségével, októberben már le kellett mondania külföldi és hazai fellépéseit, orvosai több hónapos pihenőt írtak elő neki. Halálhírét az emberi  erőforrások minisztere, Balog Zoltán Facebook oldalán is megerősítette.

Kocsis már 3 évesen zongorázott, és 18 évesen országos ismertségre tett szert, amikor megnyerte a Magyar Rádió Beethoven-versenyét. 21 évesen már a legrangosabb zenei kitüntetés, a Liszt Ferenc-díj büszke birtokosa volt, majd 25 évesen a Kossuth-díjat is átvehette, majd 2005-ban második alkalommal is. Külföldön is egyre nagyobb sikereket ért el, évek alatt a világ számos helyére meghívták, fellépett többek között a Berlini Filharmonikusokkal, a Royal Philharmonic Orchestrával és a Bécsi Filmharmonikusokkal.

1983-ban megalapította Fischer Ivánnal a Budapesti Fesztiválzenekart, majd 1984-ben az Érdemes művész címet, 1990-ben pedig a Kiváló művész címet is megkapta. 1987 óta pedig karmesteri pályája mellett komponált is.

Kocsis Zoltán 2012-ben átesett egy életmentő szívműtéten, és pár hónappal ezelőtt már arról nyilatkozott, hogy fel van készülve a halálra, de addig fog dolgozni, amíg bír.

 

2016.10.10.

Az világhírű filmrendező 90 éves korában, vasárnap este halt meg Varsóban, halálát tüdőelégtelenség okozta. Napok óta kórházban ápolták.

1926-ban született Suwalkiban, apja katonatiszt volt, akit a második világháborúban végeztek ki Katynban. Wajda elég fiatalon árva maradt, így kénytelen volt beállni munkásnak, majd 1942-től harcolt a nácik ellen. A háború után a művészetekbe vetette magát; festészetet tanult a krakkói képzőművészeti akadémián, majd 1952-ben a lódzi főiskolán szerzett rendezői diplomát.

A történelem hatásai vitathatatlanul megjelentek művészetében, a lengyel új hullám indítója. Wajdát a lengyel történelem fáradhatatlan krónikásaként tartották számon. Kezdeti filmjeiben Lengyelország és a háború kapcsolatát vitte vászonra olyan alkotásokon keresztül, mint a hangvételében és formanyelvében is újító A mi nemzedékünk (1954), a Csatorna (1956), a kultuszfilmnek számító Hamu és gyémánt (1958) vagy a Tájkép csata után (1970).

Filmművészetének másik vonulatát képezte az irodalmi művekből készült nagy sikerű alkotásai (Nyírfaliget, Wilkói kisasszonyok, Az ígéret földje - amit 2015-ben választottak meg minden idők legjobb lengyel játékfilmjének), de világszerte sikert aratott az 1950-es és az 1970-es éveket elemző filmjeivel (Márványember 1976, Vasember 1981), így Wajda a nemzeti ellenállás kiemelkedő személyisége lett. Amíg a Szolidaritás mozgalom kialakulásáról szóló 1981-es Vasembert a cannes-i filmfesztiválon fődíjjal jutalmazták, addig az összes szocialista országban betiltották. Az Ember-trilógia harmadik darabját csaknem 30 évvel később, 2013-ban a Walesa - A remény embere címmel készítette el.

A rendező a szükségállapot 1981. decemberi bevezetése után hivatalosan nem emigrált, de Párizsba költözött. Az ott készült Danton, amely a francia forradalmi eseményeket állította párhuzamba a lengyelországi eseményekkel, elnyerte a brit filmakadémia díját a legjobb idegen nyelvű film kategóriában, és Wajda a legjobb rendezőnek járó francia César-díjat is átvehette, majd a rendszerváltás idején tért haza.

Elmúlt már nyolcan éves, amikor 2007-ben személyes érintettségű drámát forgatott a katyni vérengzésről, amelynek apja is áldozatul esett. A Katyn (Az ígéret földje, a Wilkói kisasszonyok és a Vasember után) negyedik Oscar-jelölt filmje lett. Két évvel később részben Márai Sándor novellájából készítette az elmúlást ábrázoló Tatarakot.

Andrzej Wajda művészetét világszerte számtalan díjjal ismerték el. Több alkotása is elnyerte a filmkritikusok nemzetközi szövetségének (Fipresci) díját, kitüntette az Európai Filmakadémia is. Életművéért a velencei mustrán Arany Oroszlán-díjat (1998), a berlini filmfesztiválon tiszteletbeli Arany Medvét (2006), a prágai Febiofesten Kristián-díjat vehetett át (2014).

A lengyel rendezők közül elsőként ő kapott Oscar-életműdíjat (2000). 1996-ban a japán Praemium Imperiale díjjal, 2001-ben a francia Becsületrend parancsnoki keresztjével és Németország Nagy Érdemkeresztjével, 2011-ben Lengyelország legmagasabb állami elismerésével, a Fehér Sas Rend a kék szalaggal, a következő évben a Magyar Érdemrend Nagykeresztje polgári tagozatával tüntették ki.

Idén Gdansk díszpolgárává választották. Wajda nevével az Amerikai Mozgókép Alapítvány (American Cinema Foundation) Szabadság-díjat alapított, amelyet kelet- és közép-európai rendezőknek adományoznak.

2016.08.22.

104 éves korában elhunyt Tamás Aladárné Szűcs Ilona nyugdíjas tanítónő, a szlovák állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyarok csoportjának egyik legismertebb tagja.

Tamás Aladárné Szűcs Ilona sosem hagyta el a szülőföldjét, mégis ötször változott meg élete során az állampolgársága. A Rimaszombathoz közeli Várgedén az Osztrák–Magyar Monarchia állampolgáraként született asszony az I. világháborút követő 1920-as trianoni diktátum után csehszlovák, a Felvidéket Magyarországhoz hazacsatoló 1938-as első bécsi döntést követően újra magyar, a II. világháború befejeztével megint csehszlovák, majd Csehszlovákia 1993-as megszűnése, az önálló Szlovákia 1993. január 1-jei megalakulása után szlovák állampolgár lett. Őt azonban nem tévesztette meg a történelmi szelek kavargása, mindig pontosan tudta, hová tartozik – egész életében magyarnak vallotta magát.

Magyarnak lenni egy ősi magyar vidéken, mégis idegen ország zászlaja alatt, persze sosem volt könnyű. S különösen nem a Felvidéken, szlovák fennhatóság alatt. Egy olyan, a tinédzser korból még most is épphogy csak kinőtt államban, amely egyik fő hivatásának tekintette és tekinti, hogy mindenáron nemzeti öntudatra ébressze a felségterületén élőket. Aki ilyen-olyan okból kilóg a sorból, annak nincs maradása az uralkodó nemzeti közösségben.

Így lett kirekesztett saját országában Ilonka néni is. Nem szervezett ribilliót, nem követelt revíziót, nem égetett zászlót, pedig számtalan méltánytalanság érte a csehszlovák időkben is, hogy mást ne említsünk, kuláklistára került, s még a katedráról is eltiltották. Ő azonban nem lázadt, egyszerűen csak az akart lenni, aki mindig is volt: egy magyar ember Szlovákia területén. Ezért volt aktív szereplője a rimaszombati közéletnek, a Magyar Közösség Pártjának, valamint alapítója és aktív vezetője a Wass Albert nyugdíjas klubnak. S ezért döntött úgy 99 évesen – élve az újonnan kínálkozó lehetőséggel –, hogy amitől igazságtalanul megfosztotta a történelem, azt visszakéri magának: kihasználva az egyszerűsített honosítást lehetővé tevő 2010-es magyarországi törvénymódosítást, 2011-ben egyik lányával együtt felvette a magyar állampolgárságot. Vagy inkább visszavette, hiszen arról sosem mondott le, attól csak a kelet-közép-európai gyalázatos politikai játszmák fosztották meg.

Bűnt követett volna el azzal, hogy 99 évesen, élete alkonyán egy papírdarabon leírva is látni szerette volna, hogy a világ magyar közösségének tagja? E kérdésre a XXI. századi Európában csak egyféle válasz létezhetne.

Ám létezett egy másik is – mégpedig Szlovákiában. Ahol Ilonka nénit a magyar honosítási törvényre válaszként ugyancsak 2010 májusában megalkotott szlovák állampolgársági törvény alapján megfosztották szlovákiai állampolgárságától, majd törölték a lakcímnyilvántartásból és megvonták a választójogát. S még 2011 decemberében öt másik, a magyar állampolgárságot felvevő felvidéki magyarral együtt beidézték a rendőrségre, hogy adja le személyi igazolványát és útlevelét. Megalázták, de nem törték meg, s ez a törékeny, szépkorú asszony elindította heroikus küzdelmét, vállalva, hogy megküzd a jogaiért egy izzóan nacionalista államhatalommal szemben is. Egyik élharcosa lett annak küzdelemnek, amely azért folyt és folyik, hogy ő és sorstársai magyar állampolgárságuk felvétele után is megtarthassák szlovák állampolgárságukat is – tökéletes összhangban egyébként az uniós alapelvekkel, no meg a szlovákiai alkotmánnyal.

Nem volt ez egyenlő erők küzdelme, de Ilonka néni egy percre sem maradt magára a harcában. Számíthatott a magyar emberek szolidaritására a határokon innen és túl, és mindvégig kiállt mellett a magyar kormány is. S a nemzet megbecsülésének jeleként Tamás Aladárné Szűcs Ilona volt az első, aki 2012-ben, 100 éves korában – Orbán Viktor kormányfő és Kövér László házelnök jelenlétében – a Parlamentben átvehette a Magyar Becsület Rendet Áder János államfőtől.

Többszöri sikertelen nekifutás után néhány napja jött a hír, hogy az Európai Parlament befogadta a 104 éves asszony petícióját, és elkezdte annak kivizsgálását. Ilonka néni az EP döntését már nem élhette meg, így a küzdelmét most majd más kisemmizett felvidéki magyaroknak kell továbbvinniük. Tamás Aladárné Szűcs Ilona pedig tiszta lelkiismerettel állhat majd az Úr ítélőszéke elé, hiszen a nemzet emlékezete úgy tartja őt számon, mint aki becsülettel és önfeláldozással képviselte és védte a maga közösségében egész életében a magyarság ügyét.

 

2016.07.21.

„Mindig is ellenállhatatlan vágyat éreztem a segítségadásra-nyújtásra” – Lux Elvirára emlékezve

Lux Elvira szexuálpszichológus 1929. január 2-án, Ózdon született, a középiskolát már Egerben végezte el, majd egy alkalommal Budapestre szökött édesanyja tudta nélkül, ahol dr. Szentágothai János világhírű agykutató és anatómus kezei alá került. Ebből adódóan ekkor még az emberi test és emberi szervek álltak tanulmányai és munkája középpontjában, de nem elégedett meg ennyivel. Ahogy megfogalmazta: „Valami belső késztetést éreztem: valami mással, nem az aggyal, mint szervvel, hanem ami az ember agyában honol, a lényével, a pszichéjével kellene foglalkoznom.” Így került át a SOTE-ről az ELTE-re, ahol 1964-től pszichológia szakra járt. 1969-től elsőként alkalmazták a SOTE I. számú Nőgyógyászati és Szülészeti Klinikán, mint pszichológust, ahol 20 évet töltött.

„Nagy szó volt ez. Nem volt még példa rá, hogy pszichológust alkalmazzanak a pszichoszomatikus, szervi tüneteket, alapvetően nőgyógyászati eseteket megoldó klinikán. 1969-et írtunk ekkor. Eleinte fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, de nekik sem sokkal több, nemigen tudták, mire is használhatnának engem….Lassan kialakítottam az önálló területemet.”

1970-től rendszeresen tartott előadásokat, tanórákat és alakította ki pacientúráját, majd az addig háttérbe szoruló területtel, a funkcionális meddőségi zavarokkal kezdett el foglalkozni, vagyis olyan párokat kezelt, akiknél a meddőség nem szervi probléma miatt, hanem érzelmi gondok miatt alakult ki. „Milyen az érzelmi viszonyuk? – ezt a kérdést tettem fel betegeimnek. Ha nem is váratlan, de mindenképpen meglepő gondok kerültek felszínre a vizsgálatok, kezelések és beszélgetések során.”

Munkájával kapcsolatban több könyve is megjelent; az első 1980-ban, majd ezt számos írás követte, többek között a Férfisorsok, Anyának születtem?, Magány és társ – féltékenység és hűség.

Munkájáról, hivatásáról így vélekedett: „…a pszichológusi munka tapasztalata három alapvető dologra megtanított. Elsősorban: hallgatni, meghallgatni. Másodsorban: kérdezni, nem direkt módon, arra helyezve a hangsúlyt, hogy a beteg nyíljon meg, mondja el, ami a szívét nyomja. Harmadsorban: a tünet látható, az ok láthatatlan, mégis a jól kikérdezett páciens válaszai visznek el a háttérokokhoz. Munka közben egyre biztosabban éreztem; hazataláltam, jól vagyok a bőrömben.”

Lux Elvira szexuálpszichológus, adjunktus, író, a Magyar Szexológiai Társaság elnöke július 20-án, 87 éves korában hunyt el.

Címkék: Hírek
2016.07.18.

A közelmúltban hunyt el Csete György (Szentes, 1937. november 5. – Budapest, 2016. június 28.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas okleveles építészmérnök. A magyar organikus építészet egyik, közéleti szerepet is vállaló elindítója.

Elemi és általános iskolai tanulmányait szülővárosában végezte, majd miután egyetlen szentesi középiskolába sem vették fel, az egyik református lelkész, Kanász Nagy József ajánlására a Debreceni Református Kollégiumba került. Gimnáziumi tanulmányai befejeztével 1957-ben beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára, ahol 1961-ben szerzett oklevelet. Tanított a pécsi, a budapesti és az innsbrucki egyetemen. A magyar organikus építészet egyik, közéleti szerepet is vállaló elindítója.

1961 és 1970 között a budapesti Országos Érc- és Ásványbányák Vállalatnál, 1970-től a BARANYATERV-nél , 1973-tól a PÉCSITERV-nél dolgozott, ahol a fiatal építészekből megalakult Pécsi Csoport vezetője, Lechner Ödön és Kós Károly örökségének folytatója. A magyar népi építészet hagyományait követő, a hazai organikus építészeti mozgalom egyik elindítója.

1970 és 1974 között készült az orfűi Forrásház, amely az organikus építészet első példái közé sorolható, melyet 2002-ben műemlékké nyilvánítottak. Tulipános házai (Paks, Atomerőmű lakótelep, 1973) kapcsán országos építészeti vita alakult ki. 1978 és 1988 között az Országos Természetvédelmi és Környezetvédelmi Hivatal, majd a szarvasi ARBOCOOP munkatársa lett.

Kísérletezett a napenergia hasznosításával is (Balatonszentgyörgy, Gulya csárda – Sánta Gáborral – 1985). Templomait (Halásztelek, Szent Erzsébet templom, 1976; Ópusztaszer, 1991; Beremend, Megbékélés ökumenikus kápolna, 1998-2000) Dulánszky Jenő statikussal és feleségével, Csete Ildikó iparművésszel közösen tervezte.

Alkotói hitvallása egyben életútjának minden percének jellemzője is:„Mindig hűnek kell lenni, és mindig igazat kell szólni, mert nem szól igazán az ének, ha nem vagyunk őszinték”.

Fő művei közé sorolható a honfoglalás 1100 évfordulójára Ópusztaszeren a Történelmi Emlékparkban 1991 és 1998 között végzett folyamatos tervező és építő munkája (Erdők temploma, Világmagyarság háza, Mamutfenyő-ház). Építészeti alkotó tevékenysége csúcsteljesítményének tekinthető a debreceni Tégláskert református temploma, melyet 2005-ben szenteltek fel.

„A tégláskerti templom erdélyi fatornyot mintáz. Ez az utalás ismét áttételes, kettős jelentésű. A huszadik század elején már egyszer felidézte a magyar szecesszió Erdély faszerkezetes építészetét, elsősorban Kós Károly munkáiban… Csete György tégláskerti temploma ezt a kézfogást hozza el Debrecenbe, folytonossá téve lélekben a magyar építészeti hagyományt” – írták művéről.

Iskolateremtő építészeti munkássága mellett figyelemre méltó publicisztikai tevékenysége is. Írásaiban szépírói igénnyel, komplex látásmóddal teremt kapcsolatot az építészet és a társművészetek, valamint a magyar történelmi és népi hagyományok között.

Közéleti tevékenysége is jelentős. Alapító tagja a Magyar Megújulási Mozgalomnak, tagja a Százak Tanácsának, elnöke a Közakarat Egyesületnek, 1992 és 1994 között tagja a Művészeti Akadémiának, ahonnan kizárták, 1993-ban a Lechner Ödön Társaság alapítója. A Corvin-közi szabadságharcosok is kitüntették, de a legendás forradalmár haláláig kapcsolatot tartott fent Pongrátz Gergellyel is.

Nagy ember távozott.

Isten nyugosztalja!

Címkék: Halottaink
2016.07.12.

Megrendítő a hír, de sajnos igaz. Apáti Miklós szervezete nem bírta tovább. Nehéz kimondani, hogy meghalt, de ezt történt. Aki ismerte, tudja miért nem lehet őt a halállal egy lapon említeni. Még a halálos ágyán is tervezett, új színdarabokra készült. Hetvenkettedik évét még megérte, majd rá öt napra hagyott itt bennünket.

A K und K – Karády katonái című Karády Katalinról szóló drámájára a békéscsabaiak jól emlékeznek, a verseinek mély szimbolikája pedig megérintette azokat, akik emberi közelségbe kerültek az általa festett emberközpontú világképpel. „Csak tűrt lehetsz, ha tűrsz” – írja A költözés című versében. Ez jellemezhette azt a felfedező, megváltást kereső életet, amire nem sok példát tudunk abból a világból idézni, amelyben ő is tartotta a lelket azokban az emberekben, akik megismerhették őt, vagy az írásait. Köztük természetesen a verseit. Az 1973-ban megkapta a Művészeti Alap elsőkötetesek író díját az egy évvel azelőtt megjelent Vándorút című versgyűjteményére. 1976-ban Ajánlott küldemények címmel jelent meg újabb verseskötete. Két évre rá megkapta a József Attila-díjat. 1992-ben Táncsics Mihály-díjjal tüntették ki. A Fekete Gén című fantasztikus regénye, mai szemmel nézve is igazi sikertörténet. Két kiadást ért meg a nyolcvanas években, több tízezres példányszámmal.

Beszélgetéseink során – amelyek sokszor órákig tartottak – azt éreztem, minden érdekli, ami elhangzik, szinte egyetlen mondatom nem vész kárba. Elég ritka erény, de ő ilyen volt. Később még arra is emlékezett, hogyan mondtam el neki egy-egy általam megélt történetet. Jó volt vele leülni és vitatkozni is, mert szelíd mosolyával kísért markáns véleménye mindig meggyőzött arról, hogy érdemes a teljes élet felé törekedni, még akkor is, ha már kilátástalannak és céltalannak tűnik a folytatás.         

Apáti Miklós 1944. július 5-én született Budapesten. 1962-től 1970-ig vegyésztechnikusként dolgozott, ezután a Hírlapkiadó Vállalat újságírója lett. Esti egyetemen esztétika-filozófia szakon szerzett oklevelet 1972-ben. Egy év múlva a Film Színház Muzsika rovatvezetője és a Kis Újság munkatársa lett, majd 1991-től az Új Magyarországnál folytatta újságíróként. Később stratégiai igazgató és főszerkesztő-helyettes is volt. Innen került a Napi Magyarországhoz, ahol1997–1998-ban főszerkesztő-helyettesként dolgozott. 2000–2001 között a Greger-Delacroix Kiadó szerkesztője volt. Később a Magyar Hírlap munkatársaként csak súlyos betegsége miatt ment nyugdíjba.  Élete végén már inkább színdarabokat írt. Verseit, regényeit, kritikáit ma is érdemes elolvasni. A Zengő ABC című olvasókönyv kitalálója soha nem adta fel.  2016. július 10-én egy másik, talán boldogabb világba költözött.

 

 

 

 



Címkék: Halottaink
12

Ezeket a cikkeket olvastad már?